Miért feminista ügy a fast fashion?

Szerző: | 2021. március 08. | Ma is tanultam valamit

Kik készítik a ruháidat? Milyen körülmények között dolgoznak ők? És vajon mennyit keresnek? Solti Hanna véleménycikke arról, miért fontos feminista ügy a fast fashion, a probléma gyökerétől egészen a lehetséges megoldásokig.

 

A slow fashion nem feltétlenül lemondás, inkább döntés.

Két irányba mutat: egyrészt nagyon jó alkalom arra, hogy felülvizsgáld a tárgyakhoz való viszonyod – megtanít felmérni, mire van szükséged és elengedni, amire nincs. Másrészt annak az eldöntése, hogy a divatban felvállalt választásaidon keresztül felelősséget vállalsz nemcsak a környezet megóvásáért, hanem azokért a kiszolgáltatott emberekért, nagyrészt nőkért, akik nap mint nap embertelen körülményekre kényszerítve dolgoznak a ruhagyárakban.

De kezdjük az elején. Mitől slow a slow?

Habár a médiában csak az utóbbi pár évben kezdtük el forgatni ezt a szót, a slow fashion fogalma és maga a mozgalom sem új keletű: 1985-ben például Ronald Reagan, az USA 40. elnöke indította útjára a Made in America kampányt, amely a hazai termékek vásárlására és a tisztességes munkafeltételek betartására próbálta ösztönözni az amerikaiakat. Próbálta.

Kicsit patetikus, de mondhatjuk, hogy a slow fashionnel elméletben mindhárom fél jól jár: profitál a tervező, versenyképes fizetést és megbecsülést kap a dolgozó, minőségi és igényes terméket a vásárló – amivel hosszabb távon anyagilag is jobban jár.

De mégis mitől slow a slow?

A „kevesebb több” és a „minőség a mennyiség felett” elveit szem előtt tartva egy slow fashion márka természetes vagy újrahasznosított anyagokkal dolgozik, hazai tervezők és dolgozók támogatásával. Ezzel viszont már egyre több fast fashion láncnál is találkozhatunk – legalábbis elvileg –, tehát az igazi különbség a morális hozzáállásban keresendő.

Egy slow márka üzletpolitikája a fast fashion láncokkal ellentétben nem ösztönzi túlfogyasztásra a vásárlót kihagyhatatlan akciókkal, 1-et fizet 3-at vihet ajánlatokkal, limitált kollekciókkal (hiszen minden kollekció limitált), és ami talán a legfontosabb: azzal, hogy transzparens.

Amikor nem transzparens: greenwashing

A greenwashing, magyarul „zöld álca” a termékek, árucikkek „zöldre mosását” jelenti. Lényege, hogy az adott cég elhiteti a vásárlókkal, hogy a termék, amit megvásárolnak, környezetbarát – annak ellenére, hogy mégsem. A környezetvédelem pozitív hívószó, így nem hibáztatható a vállalat, aki ezt marketingcélokra használja – hiszen ők „csak” pénzt akarnak keresni.

Amelyik hazudik, viszont annál inkább.

Persze ezek az állítások nem minden esetben hamisak, sokszor csupán teljesen elhanyagolható tények a márka egyéb, tényleges irányelveivel szemben. Ilyen volt például a H&M híres esete, amikor a Norvég Fogyasztóvédelmi Hatóság vezetője, Elisabeth Lier Haugseth 2019-ben közleményben figyelmeztette a fogyasztókat a H&M Conscious kollekciójának marketingstratégiájában szereplő „greenwashing”-ra. A hatóság megállapítása szerint ugyanis a vállalat „nem nyújt elegendő információt” a „fenntartható stílusú kollekciójának fenntartható természetéről”.

Lassítsunk egy kicsit!

Ha a slow fashionről mint ellenmozgalomról beszélünk, muszáj ugyanis pár szót ejtenünk annak „gonosz ikertestvéréről”, a fast fashionről is. A fast fashion láncok ugyebár nem a tartósság, hanem a „sokat olcsón” elvén működnek; pár hetente cserélődő kínálatukkal egyszerre diktálják és táplálják az igényt a folyamatos megújulásra – pontosabban a megújulás érzetére. Egy, a Huffington Postban megjelent cikk szerint egy fast fashion lánc átlagosan 52 „mikroszezont” különít el egy évben, tehát minden héten új kollekciót ad ki.

Ki tud ezzel lépést tartani? Senki.

Az üzleti logika éppen a lemaradásról való félelmet szolgálja ki, ami vásárlói oldalról önmagában egy nem túl jó kilátás. És hogy ezen kívül mi még a baj azzal, ha egy kiadós pénzköltéstől boldogabbnak, szebbnek, többnek érzem magam? A másik gond, hogy a fast fashionnél is érvényesül az anyagmegmaradás elve:

az olcsó ruháknak is ára van, amit a környezetünk és a munkaerő fizet helyettünk.

Fast fashion és feminizmus

Felmerül a kérdés, hogy ha a ruha, amit megveszek, elvileg a folyamatos körforgás része, miért kerül mégis ennyivel többe. A környezetvédelmi faktorokon túl a kulcs a munkaerőben keresendő – pontosabban a munka körülményeiben. A fast fashion cégek ruhái ugyanis döntő százalékban távol-keleti országok gyáraiban készülnek, embertelen körülmények között.

Erre emlékeztet például a Rana Plaza tragédiája is: a 2013. április 24-én a bangladesi Savarban összedőlt nyolcemeletes ruhagyárban olyan nagy márkák ruhái készültek, mint a Benetton, a Mango vagy a Primark. A balesetben 1132 ember vesztette életét (80%-uk nő), a sérültek száma pedig meghaladta a 2500-at.

Nem a Rana Plaza (volt) az egyetlen gyár, ahol rengetegen, kiváltképp nők dolgoznak minimálbérért – vagy még azért sem – megalázó és veszélyes körülmények között. A Labor Behind The Label kampány adatai szerint

a ruhaipari dolgozók 80%-a 18–35 év közötti nő.

Nem véletlenül. A távol-keleti országokban és Indiában, ahonnan a ruhák nagy része jön, a nemek közötti megkülönböztető gyakorlatok mértéke és milyensége „európai” nőként sokszor elképzelhetetlen. A nők azért kívánatosak a ruhaiparban, mert a munkáltatók kihasználják azokat a kulturális sztereotípiákat – amelyekhez a nők gyakran kötelesek tartani magukat –, amelyek passzívnak, alázatosnak, agilisnak mutatják őket.

Egy ruhagyári munkához nincs szükség magas fokú képzettségre, ami a fejlődő országokban a szegényég, a korai házasság és gyermekszülés miatt nagyon kevés nőnek adatik meg. Az otthon végzendő feladatok pedig (gyereknevelés, háztartásvezetés) korlátozzák a nők azon képességét, hogy más típusú munkát keressenek. Más szóval egyszerűen nincs idejük vagy lehetőségük javítani a munkakörülményeiken. Az, hogy édesanyák és/vagy egyedüli keresők a családjukban, egyszerűen sarokba szorítja őket.

Oké, és most?

De hogyan segíthetsz azoknak a bangladesi nőknek, akik óránként 35 centet keresnek? Kezdheted egyszerűen azzal, hogy nem vásárolsz olyan divatmárkáktól, amelyekről köztudott, hogy kizsákmányolják a harmadik világbeli munkaerőt, például azzal, hogy nem biztosítanak versenyképes – vagy semmilyen – fizetést.

Sajnos igaz a feltételezés, hogy minél olcsóbb egy ruha, annál nagyobb az esély arra, hogy egy kizsákmányolt nő készítette.

De a dizájnermárkáknak is vannak árnyékos gyártási nyomai. Olcsónak például egyáltalán nem nevezhető az az 1500 fontos Stella McCartney kabát, amit Meghan Markle 2019-ben, a Remembrance Dayen viselt. A Daily Mail utánajárásának köszönhetően hamar kiderült, hogy a kabát Magyarországon, a berettyóújfalui Beriv gyárban készült, a gyár vezetősége pedig gyorsan el is büszkélkedett vele, hogy náluk a munkavállalók nagy része nem minimálbért keres, hanem átlagosan 500 fontot, tehát akkori árfolyamon nagyjából 200 ezer forintot visz haza.

Csakhogy ez sajnos nem volt igaz. A Daily Mail ellátogatott a gyárba és megkérdezett néhány dolgozót, akik a cikk szerint heti 44 órás munkaidőben, 1000 forint alatti órabérben dolgoznak, amiből képtelenek megélni. És habár nagyon büszkék a profizmusukra és a kabátra – ételre, fűtésre alig telik.

Hogyan tovább?

A tempó, amit diktálunk, oda juttatta a világot, hogy gyakorlatilag olcsóbb ruhát vásárolni, mint ételt. Mi pedig hagyjuk, sőt, imádjuk. Kérdés persze, hogy hogyan lehetne ezen változtatni. Az igénynek kéne eltűnnie és az egyének gondolkodásmódjának megváltoztatására van szükség? Vagy a piacot kéne szabályozni, és felülről, a nagy cégektől – vagy egyenesen a kormányoktól – várni a változást? A válasz, hogy mindegyik.

De fontos látnunk, hogy van egyéni felelősségünk, és igen, képesek vagyunk egyénenként is olyan döntéseket hozni, amik kicsiben ugyan, de segíthetnek, hogy a világunk egy igazságosabb és élhetőbb hely legyen.

Mert az vagy, amit megveszel.

A szerzőről a fotókat Hámori Zsófia készítette.

Solti Hanna, szabadúszó kulturális újságíró. „Az ELTE Esztétika tanszékének hallgatója vagyok jelenleg, az írás mellett pedig egy feminista témákkal foglalkozó podcast, a Vénusz Projekt egyik házigazdája is. A fenntarthatóság, a környezet védelme születésem óta körülvesz, így nekem szerencsére már rutin. Szeretném megmutatni másoknak is, hogy ez nem egy lemondásokkal teli rögös út, hanem egy kreatív mindset, amivel mindenki jól jár.”